Élet a túlgondolt anyák világában

október 04, 2017

A helyzet az, hogy mindenkinek más az elképzelése arról, mitől lesz valakiből jó anya. És ezek az elképzelések nem mindig találkoznak a másikéval, viszont amikor igen, abból már lesz egy kis csapat. Majd ezen a gondolatmeneten tovább haladva verbuválódnak a nők különböző táborokba, amikből megszületnek különböző csoportok. A közös és/vagy hasonló gondolkodás vonz minket, hiszen nem kell attól tartani, hogy azért, mert Te másképp gondolkodsz valamiről, más anyák megszólnak. Mert ebben a csoportban hasonszőrűekkel bátran megvitathatod minden gondolatod,  megértő fülekre találsz a sorstársakban.


Aztán valahogy ezek a különböző gondolkodású csoportok kaptak mindenféle megbélyegző jelzőket. Biztosan tudjátok Ti is mikre gondolok... ökomamik, bioanyuk, ősanyák, istamamik, hurcisok és még sorolhatnám. Megy az újjal mutogatás ide vagy oda. Az olyan dolgok, mint a szoptatás, szülés módja, hozzátáplálás, hordozás témája mind hirtelen súlyos csataterekké válnak a csoportok különböző vallása miatt. Gyakorlatilag ezek a különbségek profibban választják ketté az anyai társadalmakat mint Mózes a Vörös-tengert. És van a kedvencem. A szaranyák. Azok az anyák, akik átlagosnak vallják magukat, akik úgy érzik, nem illenek bele a igazán egy billogos csoportba sem, ergo úgy vélik, mások szemében Ők a szaranyák. De ki a franc beszélt itt erről?! Felejtsük már el ezt, ez csak egy kitalált téveszme. Mintha sértődött kisgyerek találna ki magára valami butaságot csak mert épp vele senki nem játszik. Ez a jelző semmi másra nem jó, mint hogy legyen egy újabb indok a puffogásra és a vélt vagy ritkább esetben valós sérelmeken lovagoljunk.

Olyan, hogy szaranya, egyszerűen nem létezik. Lehet valaki önző, türelmetlen, szigorú és figyelmetlen, vagy egyszerűen csak fáradt. Szar anya nincs, csak rossz van, de a rossz az, akikről a híradások rettenetes részei szólnak. Gondolja bárki, hogy nagyképűség, de soha egy pillanatig nem gondoltam azt, hogy szar anya lennék. Éreztem magam sokszor türelmetlennek, éreztem már magam önzőnek is, fáradtnak, néha talán szigorúnak míg olykor engedékenynek, de ezektől nem vagyok szar. Én jó anya vagyok, nem pedig tökéletes.

Szinte divat lett nyíltan megélni az anyaságot. Bárki elmondhatja, és el is mondja, hogy nem csak tejföllel van fenékig az anyaság, vagy hogy épp mennyire csodálatos ez az egész. Anyáink idejében nem fért bele a panaszkodás, meg úgy egyáltalán az ilyen szintű megnyílás. Így nem csoda, hogy manapság mindenáron ide-vagy oda akarjuk magunkat és másokat is besorolni. Mindenképpen tartozni kell valahova, és lenni valamilyennek, ahelyett, hogy azok lennénk, akik valóban vagyunk. Szimplán Édesanyák. Túl van gondolva manapság ez az egész anyaság, ez a meglátásom, és ebből fakad ez a sok buta, kitalált jelző, amikkel bántjuk a másikat, meg amikkel magunkat sértegetjük, sokszor álszent mód, mert valójában nem úgy érzünk ahogy azt mutatjuk. Tudom, hogy az evolúció során szinte sejt szinten kódolva lett belénk, hogy mi nők úgy igazán sose tartsunk össze, de a fenébe is, nem lehetne, hogy életünknek pont ebben az igen fontos részében inkább támogassuk egymást?!

Én is látom valamilyen módon az anyaságot, én is gondolkodok valamiféleképp a dolgokról, de úgy érzem, a különbségekre túl sok hangsúlyt fektetünk, míg elhanyagoljuk azt az alapvető tényt, ami MINDEN anyában benne van. A közös jó. Az önzetlen, tiszta szeretet, amit a gyermeke/i iránt érez egy anya. Ez az alapja mindennek. Innen indul minden. Hogy jót akarunk. Hogyan feltételezheti bárki más ennek az ellenkezőjét? Miért gondolhatja bárki, hogy az az illető, csak mert máshogy csinál valamit, az már biztos rosszat is akar? Ez az az egy pont, amiben minden anya kezet foghat, mert mind a legjobbat akarjuk adni. Csak nem biztos hogy egyforma úton. De számít ez? Őszintén! Számít, hogy milyen döntéseket hoz egy anya, míg az alapja mindennek az, hogy jót akar?!

Nem leszek álszent, nem értek mindennel egyet, amit a nagyvilágban vagy akár a mindennapjaimban látok. És persze nem hiszek egy utópisztikus anyai társadalom létrejöttében ahol mindenki lepacsizik. De azt hiszem, eljutottam egy ideje arra a pontra, hogy nem a különbségekre koncentrálok, hanem a közösre. Látom valahogy az anyaságot, érzek valahogy a dolgokkal kapcsolatban, ezeket osztom meg Veletek, de senkitől sem várom el, hogy ugyan úgy gondolkozzon, mint én. Imádok anya lenni, szeretlek Titeket, szeretem Veletek megvitatni a dolgokat, szeretek tanácsot kérni Tőletek, sokfélék és sokszínűek vagytok, és érzem, hogy tanulok Tőletek. És ez nekem jó. Nekem ez érték. Amitől úgy érzem, többet adhatok abból a bizonyos jóból a fiamnak.

0 megjegyzés