Egy szar nap margójára

május 24, 2017

A mai nap az a nap, mikor már reggel az esti fektetést vártam. Ma rottyon voltam egész nap. Sikerült valamit összeszedni amitől úgy éreztem egész nap, hogy a szemem az agyammal keveredve folyik ki az orromon. Nem annyira rossz, de ahhoz pont eléggé az, hogy egész nap romhalmaz legyek.

És ezt persze kis pajtim, drága gyermekem, pöttöm szimbiótám is megérezte, hogy anyjuk nem 100as ma. Így hát a benne lévő feszültség amit az én ramaty állapotom generált azt idézte elő, hogy ma egész nap az idegeimen táncolt. Mindent megtett azért, hogy tényleg pocsék napunk legyen, kezdve a 2 évesekre jellemző dacos, érthetetlen hisztiktől egészen az evés közbeni éhenhalás okozta keserves kínokig. Semmi sem volt ma jó. És persze ilyenkor vagyunk megint egyedül - kösz, univerzum!

Borzasztó érzés, hogy az én vacak állapotom ennyire kihatott Rá is. Talán eddigi legnehezebb napunk volt a mai. Minden fronton a túlélésért küzdöttem. Viszont egy picit így nap végén mégiscsak eltölt némi jó érzés; mégpedig egy csöppnyi büszkeség. Ugyanis eme embert, s anyát próbáló napon valahogy sikerült megőriznem a türelmem. Akármennyire is feszültek az idegeim, nyugodtan tudtam kezelni a szituációkat, türelmesen kerestem meg a megoldást az adott helyzetben, nem emeltem fel a hangom, nem ment fel a pumpa. És ez azt hiszem remek dolog. Nekem ez komoly haladást jelent.

Mert egy jó darabig aggódtam azon, hogy tudok-e majd türelmes lenni Danival ha kitör a hiszti. Ha sír ok nélkül, ha könnymentes idegtépő nyekergésbe kezd az én addig olyan jófej gyerekem. Elkényeztetettnek éreztem sokáig magam, hónapokon át, hiszen Danival az élet az első jó néhány hónapban több mint problémamentes volt. Se hasfájás, se éjszakai kelések, jó étvágy, türelmes baba, egyszóval minden flottul ment, mosolygós, kedves baba volt, bátran beülhettünk bárhova enni, inni, simán elmehettünk bevásárolni. Nem volt soha egy s.o.s. helyzet sem, amikor gyorsan haza kellett volna menekülni, vagy kínosan félbehagyni pl. egy ebédet és elhagyni a helyszínt. Viszont mikor kezdett lassan-lassan megmutatkozni Dani személyisége, megjelentek a rosszabb napok is. Ritkán, de mégiscsak előfordult, hogy nagyon nem egy hullámhosszon pörögtünk épp aznap, és megesett sajnos több alkalommal is, hogy kínomban ráemeltem a hangom a gyerekre. Amitől persze sírni kezdett, amitől én is sírni kezdtem, és őrülten mardosó lelkiismerettel tengettem a következő napjaim, amiért rákiabáltam a gyerekemre, csak mert nem tudtam elég türelmes lenni. Rákiabáltam az én nyugodt, jófej, mosolygós gyerekemre akinek épp volt pár rossz perce.

Tényleg paráztam, hogyan fogom ezt kezelni a későbbiekben, ha egy picike hiszti is kikészít, és nehezen bírom cérnával. Aztán valahogy az elmúlt hónapokban ahogy Dani számára kinyílt a világ, valahogy eddig nem ismert türelmet találtam magamban. Igyekszem megkülönböztetni a hisztit attól a sírástól, ami ténylegesen igényel figyelmet. Képes lettem ignorálni azokat a helyzeteket, amikben a figyelem csak olaj a tűzre. És valami furcsa nyugalommal tudom ezeket kezelni, és marhára örülök ennek, hogy ez így van. Nem tudom, az anyasággal jött-e ez a személyiségfejlődés, vagy amúgy is bennem szunnyadt ez a fajta türelem, csak nem volt katalizátor ami előhozza, de mindegy is.

Mert ma bár nehéz napunk volt, mégis tanulságos. Őszintén remélem, ez a fajta türelem arányosan fog nőni az igényekkel, és majd a gyerekek számával, bár azt gondolom, vannak azok a szituációk, amikor a Dalai Láma is kiakad. Hiszen emberek vagyunk, a cérna néha elszakad, de törekedni kell a fejlődésre, és valahogy megtalálni a bennünk szunnyadó nyugodtságot.


0 megjegyzés