Babanapló | Szülést követő kórházi hét és amiről senki sem beszél pedig kellene

május 24, 2016

Korábban megírtam életem első szülésének történetét, ami bár hosszú és nehéz volt, de összességében egy jó élményként raktározódott el bennem elég hamar. Mi sem bizonyítja ezt jobban, hogy már most képes vagyok a kistesóra, a következő szülésemre gondolni, és még így, friss emlékekkel sem félek a folytatástól.
Hogy őszinte legyek, sosem gondoltam volna, hogy míg a szülést pozitívan élem meg, az azt követő kórházi napokon lelkileg napi szinten kikészülök. A következőkben, amit leírok, nem elrettentésnek szánom, hanem egyfajta figyelmeztetésnek más kismamák számára. Talán könnyebben viseltem volna, ha valaki felkészít engem is arra, ami a gyermekágyon vár rám, mert arról, amit tapasztaltam, sehol nem olvastam…
Kezdjük ott, ahol előzőleg befejtezem. Danika születésekor nem sírt fel egyből, kellett neki egy kis segítség, ezért le is vitték egyből a csecsemőosztályra megfigyelésre, így az aranyóránk el is maradt sajnos. Kimaradt a bőrkontaktus, az első szoptatás, az első meghatározónak mondott óra… Miután a kötelező pihenőm letelt, és fel tudtam állni tisztálkodni, levittek a gyermekágyas osztályra, elfoglaltam a helyem egy háromágyas szobában, és vártam a reggelt, hogy megnézhessem a kisbabám.
Izgatottan és kissé félve, bizonytalanúl mentem be a csecsemőosztályra, és kerestem a babám. Szubintenzíven volt, mint a napos kiscsibék melegítő alatt. Pici volt, kócos, még mázas, és tündéri és hihetetlen. Senki nem mondott semmit azzal kapcsolatban, hogy indítsuk a közös életünk. Mivel épp lemaradtam az etetésről, gyönyörködtem, majd a megbeszélt következő alkalomra visszamentem.
Röviden fogalmazva, Dani még nem lehetett velem, így két napig jártam hozzá három óránként, etetni tápszerrel, mire mondták, hogy próbáljak fejni. Minden etetés között küzdöttem a fejéssel, cseppeket sikerült kicsikarni, őrületesen bosszantó volt. Majd megkaptam végre a picim, velem lehetett, elkezdtük a szopizást, az se ment könnyen. Egy nap alatt kisebesedtem. Bimbóvédőt ajánlott az egyik nővér, be is szereztük gyorsan, és onnantól vége szakadt a szenvedésnek, azt hittem sinen vagyunk. Nem voltunk, Dani besárgult, kék fényezni kellett. Eleinte nem hogy javult volna, inkább rosszabbodott, már infúzióval riogattak, és hogy nagyon fontos hogy egyen. Kiderült, kevés a tejem, újra ott voltunk, hogy jártunk 3 óránként pótolni. Végül megindult lefelé a sárgaságot jelző érték, bő két nap “szolizás” után. Végre kilátásba került, hogy hazamehetünk. Egy hetet töltöttünk a kórházban.
Sokszor azért voltbam bajban, főleg az első napokban, mert bizonyos esetekben nem hogy azt nem tudtam, hogyan kellene cselekednem, de még célirányos kérdést sem tudtam megfogalmazni, amivel segítséget kérhettem volna. Iseritek az érzést, mikor valami annyira idegen, hogy nem tudtok kérdést sem megfogalmazni? Elég bénító. Jöttek mentek a nővérek, ha valakitől mégis kérdeztem, sokszor leráztak, miszerint nem hozzá tartozok, de hogy kihez igen, az nehezen derült ki. Minden nővér máshogy látta a dolgokat. Volt aki mindent elintézett nekem, segített, volt aki majdhogynem lebaszott, amiért nem tudom még elkészíteni a babám pótlását. Ahogy váltották egymást a nővérek, úgy alakult 12 óránként hogy hogyan kellene szoptatnom, hogyan kellene etetnem stb. Igyekeztem erőn felül is kedvességgel reagálni mindenre, mindent szépen kérni és mindent szépen megköszönni, hátha az én pozitív hozzáállásom többet vált ki a nővérekből, de sajnos ez a taktika legtöbbször nem működött. Alig egy-két nap alatt eljutottam arra a szintre, hogy szinte már feszengtem, ha tudtam, hogy műszakváltás következik, mert nem tudtam, ki lesz az új nővér, és vajon kedves lesz-e.
Lassan egy toto lett az egész, fél tucat nővérrel volt alsó hangon dolgom, de a fele sem volt odavaló. Volt, akit náci nővérnek neveztem el magamban, ez legyen akármilyen gonosz is, mert egyszerűen meghült bennem a vér tőle. Több olyan pillanat is volt, amikor alig bírtam magamba folytani a zokogást. Nem kis pityergésre gondolok, hanem arra az igazi sírásra, amitől megkönnyebbülsz, de a kórházban még sírni se tudtam egy jót…
Egy ledöbbentő eset példának, mikor reggel pótlásért menve közölték velem félvállról odavetve, hogy nincs a gyereknek való tápszer, s mikor megkérdeztem, hogy “de akkor mivel etessem?” a fejemhez vágta a nővér elég cinikusan hogy “hát anyatejjel”. Kösz ba***meg, nyilván azért megyek pótlásért, mert olyan sok anyatejem van, hogy egy fél afrikai falu gyerekseregét is el tudom látni. Kiborultam, mert a babámnak ennie kellett, hogy minél hamarabb ürüljün kifelé a sárgaság, hogy jól legyen, és mehessünk haza. Épp elég lelki teher volt, hogy nem vagyok képes ellátni megfelelően a picim, erre így bánnak velem.
Nem vagyok egészségügyi dolgozó, elhiszem hogy nehéz világ kevés pénzzel és sok munkával, de had várjam már el, hogy maradéktalanul végezzék a munkájukat ezen a területen ha már ezt választották. Hála a nővérek egy részének, a bent töltött idő lelkileg nagyon nehéz volt számomra – magam sem hittem hogy így megvisel. Sokszor értetlenül álltam előtte, hogy egyesek hogyan képesek kisbabákkal és frissen szült anyukákkal foglalkozni, mikor empátia hiányban szenvednek. Óriási tisztelet annak a 3 nővérnek, akik minden egyes alkalommal, legyen az nappal vagy éjszaka, mindig kedvesen és türelemmel fordultak irányomba, akik segítettek elmagyarázni hogyan megy ez a szoptatás dolog, hogyan működik a besárgulás, mi segít és mit kell nekem tennem ahhoz hogy a kisbabám minál hamarabb jól legyen.
Biztos vagyok benne, hogy érzékenyebben érintett minden dolog, és mélyebben éltem meg minden történést a felfokozott érzelmi állapotom miatt, de közben úgy gondolom, egy frissen szülő anyukánál, pláne ha első babás és pláne ha nem ment minden flottul, ez a normális. Normális, hogy kétségei vannak, normális, hogy bizonytalan, normális, hogy kicsit el van veszve és segítségre szorul. Épp ezért kellene, hogy a csecsemőosztály nővérei egy kis extra empátiával, és extra segítőkézséggel álljanak a kismamák és a kisbabák szolgálatára, és a lehető legkevésbé stresszeljék őket.
Hiába olvastam előre, és hiába hittem hogy fejben kellően tudom a szoptatás elméletét, egyáltalán nem úgy mentek a dolgok, mint amire készültem. Holnap lesz Danó 3 hetes, és még mindig nincs rendben a tejtermelésem, így még most is pótlunk. Részben azt gondolom, ha zökkenőmentesen telnek a kórházi napjaim, és nem eszek annyi ideget, akkor talán már önfeledten szoptathatnám a kisfiam. De nem adom fel, mindent megteszek a sikerért, és alakuljon bárhogy, ha végül a tápszer győz majd, akkor sem fogok csüggedni, mert a lényeg az a pici kis emberke aki épp békésen, jóllakottan alszik a kiságyában.
Úgy érzem, fontos ismét elmondanom, ez a bejegyzés nem a kismamák ijesztgetésére született, hanem azért, hogy felkészültebbek lehessetek, hogy jobban próbáljatok meg tájékozódni a szoptatásról is, mi a tejbelövelés, miből tevődik össze az anyatej, hogyan és milyen pózokban lehet szoptatni, hogy jobban viseljétek a kórházi napokat, mert sajnos én összességében elég negatívan könyveltem el magamban a szülést követő hetet, és lelkileg nagyon megterhelő volt.
13288424_10206519503046948_1070638637_o
De végre itthon vagyunk, megnyugodtunk, és hamarosan érkezem vidámabb témával is. A lényeg, hogy Érte erősnek kell lenni! :)

10 megjegyzés

  1. Nagyon mérgesen olvastam végig ezt a bejegyzésedet, tényleg riszpekt, hogy ezt így mind túlélted. <3 Danó pedig iszonyú cuki!

    VálaszTörlés
  2. Nem értem, miért nem segítettek a nővérek. Nálunk mindenkinek mutatták a szoptatást, fejést, senkinek nem volt gondja, pedig hatágyas szobában töltöttem összesen 15 napot a két gyerekkel, szóval voltak szép számmal kismamák. A kisebesedést is elkerülhettétek volna, ha segítenek a csecsemősök. Én is mérges vagyok, ezek olyan dolgok, amik sokat számítanak és csak kis időre kellett volna odafigyelni. Ha egyik kórházban meg tudják várni, mire minden egyes baba szopni kezd és figyelik a technikát, van erre fél perc, akkor a másikban miért nem? Ráadásul nálunk 3 óránként hozták a babákat, szóval le voltak terhelve, nem volt rooming-in.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Na látod ezeket én se értettem. Mindegy, már vége. :)

      Törlés
  3. Gyakorlatilag leírtad azt a 10 napot, amit lassan egy éve a szülés után kórházban töltöttünk. S még mindig nem akar az idő segíteni a szebbé tételében :/
    Sajnálom, nem lehetett egyszerű :/

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Valóban nem volt az, de itthon már nagyon jó és legalább tudom, mire számítsak legközelebb. :)

      Törlés
  4. Először is hadd gratuláljak itt is a gyönyörű kisfiadhoz!:) bár nekünk más körülmények voltak, de gyakorlatilag ugyanezt a hozzáállást tapasztaltam a csecsemős nővérek részéről a Klinikán. Bababarát kórház, de nem mamabarát :( ahogy te is írtad, egy amúgyis felfokozott érzelmi helyzetben több türelmet és empátiát várna az ember. Mi csak 3 napot voltunk bent végül, de megváltásként éltem meg mikor hazamehettünk.
    Remélem az otthon nyugalmában rendeződnek a dolgok, ha mégis maradna a tápszer, az sem egy tragédia (nálunk is az van) :) várjuk a további beszámolókat a picurról! :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönjük szépen itt is! :)
      No igen, itthon azért már minden sokkal jobb, még pótlunk, de hátha hamarosan elhagyhatuk.

      Törlés
  5. ,A babával történtekkel kapcsolatban csak két ponton van eltérés: a tej nálam bőséges volt, ez a kisebbik gond, hogy pótlás kell, a másik: sem a kék fény, sem az infúzió nem volt elég, vércsere kellett, amiből komoly problémák születtek. Fokozottan figyelni kell a fejlődésre. Sajnos nem minden egészségügyis tartja magát illetékesnek arra, hogy megmondja nyíltan, mi a probléma.De ha az ember megtanul kérdezni, akkor azért megfelelő tájékoztatást kap. A segítőkészséggel egyébként nem volt bajom. Kincset ér, ha jó a védőnő. Sok örömet egymásban!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Sajnálattal olvasom a Ti eseteteket, kívánom hogy minden rendben legyen a babátokkal! :)

      Nekem sokszor nagyon nehéz volt még kérdeznem is, olyan megszeppentő helyzetekbe kerültem, hogy köpni nyelni nem tudtam olykor sajnos.

      Törlés